Száztíz éve, szegény napszámos fiaként Debrecenben született Tóth Endre költő, szerkesztő. (1914. nov. 17. – 2011. aug. 16.) A háborúban megsebesült édesapját rövidesen elveszítette. Az iskolában szorgalmasan tanult, három gimnáziumi osztályt is végzett, de a sokgyermekes család anyagi erejéből többre nem tellett. A fiatalember, megízlelve a kultúra, a művészet bűvös világát, a fizikai munka mellett is tanult, olvasott és írt. 18 éves korában jelent meg első verse a Debreczen című napilapban, A mi telepünk címmel, a közlésre Juhász Géza és Kardos László bátorította. A Csokonai Körben 1937-ben Oláh Gábor mutatta be Szabó Magdával együtt, s még abban az évben a városi levéltárban kapott állást. A nagybeteg, félvak Oláh Gábor mellett élete utolsó esztendejében ellátta az önkéntes titkári teendőket. 1945 után hivatali tisztviselő, majd nyugdíjazásáig az Alföld olvasószerkesztője.
Első kötete 1936-ban jelent meg (Egyedül a tömegben). A jobbára szociológiai tartalmú versek szerzőjét Juhász Géza és Molnár Pál a népi költők táborába sorolta, Tóth Endre ezt vállalta, jóllehet nem tartott velük közvetlen kapcsolatot, nemzedéktudata is csak 1945 után alakult ki. Nevezhetnénk akár munkásköltőnek is, mert első köteteiben nemcsak paraszti, hanem külvárosi, sőt budapesti élmények is megjelennek. Pályakezdő verseiben pontos, hiteles leírásokat adott külvárosi környezetéről, az ott lakók életmódjáról, s némi bepillantást is engedett gondolkodásmódjukba. Költészete – bár lírai telítettsége fokozatosan gazdagodott – mindvégig a realizmus jegyében hordoz információt, élményt, tapasztalatot, világlátást, emberi esendőséget, élethelyzeteket, tájfestést. A költői létmódot hivatásnak tekintette, a költőre a jövőbe látó jós szerepét ruházta, de már korán mardosta a kétely is, eljut-e éneke azokhoz, akiknek szánta? A kétely egyre erősödött benne, egy késői interjúban elmondta: „Egy biztos, az idő kerekét visszafordítani nem lehet. Én, aki a népi irodalom híve voltam és vagyok a mai napig, nem tudom azt mondani, hogy a népi írók feltámadnak. De hogy milyen tere lesz a posztmodern irodalomnak, azt sem tudom elképzelni. Annyi bizonyos, hogy bár a műveltség, az iskolázottság növekszik, az irodalom nem fog újra olyan közel kerülni a néphez, mint az elmúlt évtizedekben, amikor egy könyv tíz-húszezer példányban jelent meg. Nekem is volt 3500 példányos verskötetem.”
Költői identitásformáinak eredője környezete, a sorstársakkal való azonosulása, a család. De már fiatalon vonzza a kultúra, a művészet, amely életművében külön tematikai vonulattá terebélyesedik, valóságos Csokonai-kultuszt valósított meg. Kaput nyit egy tágasabb dimenzió, a magyar sors légterébe is. Ennek első darabja Az én országom című költemény, a fiatal költő legnagyobb kompozíciója, amely a klasszikusok, főleg Petőfi magyarságszemléletének nyomait őrzi. Magyarság-identitását azonban nem direkt hazafias tematikájú versek reprezentálják, hanem szövegekbe rejtett emotív betétek.
Ha Debrecen irodalmi élete valamely tanulmányban felbukkan, Oláh Gábor és Gulyás Pál mellett Tóth Endrét szokták emlegetni úgy, mint a „debreceniség” képviselőjét. Teljes joggal. Oláh hol ostorozta, hol ünnepelte Debrecent, Gulyás pedig mítoszt szőtt a város köré. Tóth Endre végig megőrizte debreceni affinitását, de nem tévedt provinciális csapdába, látta a város erényeit és hibáit egyaránt. Első alkalommal – Csokonai sorsán borongva – a civitas urbanisztikai elmaradottságát összeköti a szellem hiányával. Máshol jogosan mutat rá a városra, mint amely – Huszár Gál szavaival szólva – „Magyarország és Erdélységnek, s több sok helyeknek is világító lámpása”. Költőnk az önépítés, önmeghatározás, az önmegértés kritériumaként fogja fel Debrecen iránti elkötelezettségét, amit szemlélete lényegévé tágít. Ez fejeződik ki témákban, helynevekben, tájszavakban egyaránt, ennek szerves tartozéka a Kortársaink, barátaink című tizenkét neves debreceni íróról, irodalmárról írott portrékötet, továbbá az Oláh Gábor-monográfia.
Költői magatartását három alapvető, voltaképpen egymással szorosan összefüggő tényező határozta meg: a hűség, a tenni akarás és a felelősség. „Csak azt becsülöm, aki tett valamit / a többi emberért, s valamit alkotott / ami tőle tellett, nagyot vagy szerényet”. Nem vállalt semmiféle művészkedő szerepet, nem rejtőzött fiktív alakok mögé, mint sok kortársa, nem stilizálta magát, civil és költői egyénisége ugyanaz a szubjektum a költőiség szférájában. Egy-két szabadvers kivételével nem vett át eszközöket a modern költészet arzenáljából, ami bizonyára hátrányára szolgál költői munkássága minőségének és főleg megítélésének. Ő maga elégedetlen volt életművével:
Hogy költő vagyok, s alkottam valamit,
Az ördög se tudja itten.
Hol az ifjúkori álom és hit?
Uramisten, mily kevésre vittem.
Talán nem örülne, hogy A debreceni zsibvásár című versét az életmű kiemelkedő darabjai közé soroljuk. Mindenesetre ez a legnépszerűbb költeménye. íme, itt a példa, hogy egy nem történelmi, műemléki helyi nevezetesség is az esztétika magaslatára emelkedhet, ha az átlényegítés sikerrel jár. A vers ritmusa zeneileg, képanyaga, szókincse pedig a vásár vizuális tarkaságát, hangulatát idézi fel. E szövegben vidámság, komikum bujkál, a sokadalom izgató mobilitása fokozza a vers hatását, akárcsak Illyés Gyula Hídi vásár című életképében, de Illyés végül távlatot nyit a magyar sorsra. Tóth Endre szóba hozhatta volna, hogy a zsibogó a szegények áruháza, de ezúttal nem akart mást, mint a vásár atmoszféráját érzékeltetni.
Tóth Endrét manapság ritkán emlegetik, pedig – Lengyel Balázs szerint – megírta azt a néhány költeményt, amely sajátos színfolt, amelyet majd kritikus és főleg az olvasó élményként megjegyez. „Nagy rang ez Vitéz Mihály városában.” – teszi hozzá Szabó Magda. Mi pedig ennek szellemében bátorkodunk javasolni: egy emléktáblát megérdemelne.
(Tóth Endrére halálának századik évfordulóján is megemlékeztünk lapunkban, az írás itt olvasható – A szerk.)
Fotó: Csigó László (Szép versek antológia)
Hozzászólások